Nem akarok visszatérni Epipóba

Nemrég debütált egy eléggé felzaklató dokumentumfilm, Visszatérés Epipóba címmel. Már az előzetes alapján tudtam, hogy meg fogom nézni, hiszen azon túl, hogy mindez Magyarországon történt, nemsokára eljön a pillanat, mikor az én gyerekeim is akarnak majd ottalvós táborba menni.

Bevallom őszintén egyáltalán nem is hallottam erről a történetről eddig. Kimaradt a leleplező cikk és nem is forgok olyan közegben, hogy ez tudomásomra jutott volna.

Valaki, aki a csepeli panelrengetegben tengeti az életét nem is álmodozhat ilyesféle táborokról. Bár 3 évet töltöttem egy második kerületi gimnáziumban, már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy akkor sem lehetnék részese ennek a körnek, ha egyáltalán akarnék. Márpedig az elég sokszor elhangzik a filmben, hogy ez a budapesti elittel történt. Értelmiségiekkel.

De vajon tényleg olyan fontos ez?

Hogy nem a gettóban, vagy egy nevelőintézetben történt mindez? Miért gondolja úgy sok ember, hogy ez a réteg érinthetetlen? Hogy “náluk” nem történnek ilyen dolgok. És miért elfogadható ha valamely alsóbb rétegben üti fel a fejét a gyermegbántalmazás?

Bár egy valamiben biztosak lehetünk. Azt csak maguknak köszönhetik, hogy ez ilyen sokáig titokban maradt, és hogy egy ilyen ember még nagyon sokáig fiatalok között lehetett a tévében.

De kezdjük az elejéről. És igen, mikor elkezdődik a dokumentumfilm bevallom irigy voltam arra, amit az archív felvételeken láttam. Látszólag megteremtettek egy olyan tábort, amiről egy gyerek csak álmodozhat. Egy külön világ, ahol lazák a tanárok, játsza tanulnak, mindenki okos, szórakoztató és boldog mint állat. 3 hét paradicsom.

Aztán elkezd kibontakozni valami sötét valóság egy tanárról, akit sokan csodáltak. És nem csak a tanítványai, hanem felnőttel is szép számmal. Egy elit iskola magyar tanárja, aki annyira menő volt, hogy a fiatalok nem csak azért jártak hozzá, hogy segítse őket a tanulásban, hanem különböző magánéleti gondok miatt is. Ő volt a sztár. A sztár, aki gyerekeket molesztált. A sztár, aki a táborban olyan légkört teremtett, hogy meg se lehessen kérdőjelezni, ha egy kisebb, gyengébb lakót megaláztak. A sztár, aki mindezt módszeresen, előre eltervezve építette fel.

Egy szép napon aztán nem ment be dolgozni többet az iskolába. Szó szerint egyik-napról a másikra eltűnt. Majd kicsivel később felbukkant a nemzeti tévében és még sok-sok évig tinikkel dolgozott együtt.

Ugyanis a szülők nem akartak botrányt, így nem is jelentették fel.

Az ügy szép lassan elévült, és senki nem is bolygatta egészen a 2014-es cikkig, miután végre valahára eltakarodott a közéletből ez a beteg szörnyeteg, aki úgy tűnik még mindig nem érti mit művelt. Vagy legalábbis nem gondolja úgy, hogy bármi rosszat tett volna. És ennyi. Nincs happy end, nincs fellélegzés. Nincs katarzis.

A Visszatérés Epipóba egy olyan dokumentumfilm, ami megpróbálja bemutatni azt, amit nagyon is szerettek volna sokan kizárni az életükből. Legyen ez hát egy nagy tanulság mindenkinek, hogy rossz bárkivel történhet. És ami még fontosabb.

Imádkozzunk, hogy olyan viszonyunk legyen a gyerekünkel, hogy el merje mondani, ha valaki bántja, megalázza, vagy egyszerűen csak rosszul érzi magát.

Köszönöm, ha megosztod 🙂

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük