Hiányzol

A kezében szorongatott egy régi, szakadt cipőt. 16 éves volt, de már nem lázadt. Nem volt mi ellen, azt csinált, amit akart, akkor, amikor akart. Senki nem ellenőrizte. Eleinte nagyon élvezte. Aztán hirtelen felnőtt. Mert tudta, hogy csak magára számíthat. Hogy senki nem fogja helyette feltölteni a hűtőt, vagy megvenni a bérletet. Kívülről csak egy átlagos tini lány volt, barátokkal, szerelemmel, sulival. De belül egyedül volt, mióta a szülei úgy gondolták eleget tettek már, és inkább a saját életüket élték, kizárva őt a mindennapokból.

Ahogy nézte a cipőt a tegnapra gondolt.

Igyekezett úgy hazaérni, hogy tudjon beszélni a felmenőivel. Azokkal az emberekkel, akik úgy döntöttek, hogy a világra jöhet, és akik felelősséggel tartoznának érte.

Kezeit dörzsölve előhozakodott a témával. Nagyon nehéz volt, mert régóta nem kért semmit, hiszen megoldott mindent maga. Így szokta meg. De szíve mélyén egy közös vásárlásról álmodozott, mint régen.

Végül annyi jött halkan a száján, hogy kellene egy új cipő, mert ez már szakadt. A nagy szedelőzködésben meg sem hallották, kénytelen volt megismételni. Vett egy mély levegőt, és újra elmondta, hogy  – Kellene egy új cipő.

– Ilyenkor kell szólni? Mikor már elszakadt? Most mi a fenét vársz tőlem?

Itt van pénz, menj és vegyél amilyet akarsz! – jött a válasz

Hirtelen elakadt a lélegzete…

Aztán kitört belőle a düh. Elkiabálta az összes sérelmét, miközben a hangja többször elcsuklott a sírástól. Perceken keresztül sorolta őket. Kezdve a elfelejtett iskolai szülőitől a magányos versenyeken át az éjszakai kimaradásokig mindent elmondott abban a reményben, hogy ezek majd észhez térítik őket, és meghallják a segélykiáltást. Hogy sikerül felnyitni a szemüket, és észhez téríteni őket, hogy a gyereknevelés nem a középiskoláig tart.

Végül megkönnyebbült. Úgy érezte mindent megtett annak érdekében, hogy feloldódjon a feszültség, és elkezdődjön egy igazi párbeszéd. Vágyott rá nagyon, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Hogy újra legyen valaki, akivel mindent megbeszélhet. Akihez fordulhat a problémáival. Aki felnőtt döntéshozó, és leveszi ezt a terhet a válláról. Aki iránymutatást ad neki.

Mert régen így volt.

Aztán ez egyik napról a másikra eltűnt. Már nem voltak beszélgetések a konyhában főzés közben. Már nem voltak közös bevásárlások. Már nem voltak közös programok. A család széthullott, voltak ők, és volt a lány. Mint két külön egység. Mint a lakótársak, akik igyekeznek minél kevesebbet otthon lenni, hogy ne zavarják a másikat.

Nekik csak a nyaraló volt. A gyors zuhanyzás munka után, és a sebtében odadobott “szia, majd jövünk”. Évek óta…

De most!

Most mindent elmondott. Kiterítette a lapokat, amiket nem lehet megkerülni.

  • Nem gondoltam, hogy ez neked ennyire fontos. Azt hittem inkább a barátaiddal vagy. Vedd meg a cipőt, aztán majd valamikor bepótoljuk, most sietünk.

Megint lerázták. Mint egy idegesítő legyet, ami folyton ott zümmög az ember feje körül, elhessegették.

Erős fájdalmat érzett a mellkasában. Mintha egy kést döftek volna a szívébe. A szomorúság és a tehetetlen düh lebénította. Legszívesebben ordított volna, de egy hang sem jött ki a torkán, mint a legrosszabb rémálmokban, miután az ember megizzadva, zihálva ébred, és percekig győzködi magát, hogy csak álom volt. De ez itt a valóság. Az ajtózárás térítette észhez. Újra egyedül volt.

Kezében a szakadt cipővel halkan csak annyit mondott: Hiányzol!, miközben könnycseppek gurultak le az arcán.

De ezt már senki nem hallotta. Egyedül volt.

Tetszett? Lájkold!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük