Anyaként tanultam meg szeretni

Az anyaság bizony nem arannyal szórt csillámpónis mesevilág, hanem a kőkemény valóság. Mert a szaros pelenkák között megbújik a depresszió, a magány, a kimerültség és a folytonos szaranya képzet. Akkor mégis mi teszi ezt a dolgot a világ legjobb érzéséé?

A mai 30-as, 40-es korosztály sokszor érzelmileg elérhetetlen szülők mellett nőtt fel. Már nem voltak képben a nagyszülők, poroszos nevelés volt, közben jött a nagy rendszerváltás, ami újrarendezte a munkahelyeket. A legfontosabb az volt, hogy jól neveltek legyünk, fogadjunk szót és ne kérdőjelezzünk meg semmit. Mégis hogyan tanulhattunk volna meg szeretni egy ilyen közegben?

Talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hallottam azt a szót, hogy “szeretlek”. Hagyjuk most a dicséretet, biztatást, vagy a többi pozitív megerősítést. Elég, ha csak ezt az egy szót kiemelem. Mert ennek a szónak hatalma van. 

Nem értettem. Nem tudtam, mit jelent. Nehezemre esett kimondani, többnyire nem is tettem.

Aztán férjhez mentem, és gyerekeim születtek, mert ez az élet rendje. De nekem fogalmam sem volt, mit kapok ettől. Egy élethosszig tartó tanulást. Annyi mindent tanultam a fiaimtól, amit álmomban sem képzeltem volna.

De ami a legfontosabb, megtanultam szeretni. Feltétel nélkül.

Nem azért, mert ilyenek, vagy olyanok, hanem mert egyszerűen léteznek. Két kis csoda, akik sokszor felbosszantanak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam még arra, hogy milyen lenne az életem, ha nem szültem volna. De ezek a gondolatok, a bosszúságok, a düh nagyon rövid ideig tartanak. Ők az egyetlenek, akiknek képes vagyok 1 perc alatt megbocsátani BÁRMIT.

Ők azok, akikért a világ végére is elmennék. Kétszer. Tízszer. Végtelenszer.

Nem tudom elképzelni, hogy tudnának valaha olyan dolgot csinálni, amire azt mondanám, hogy nem akarom őket. Mert ők nekem tökéletesek. A hibáikkal együtt. Mert nyilván vannak. Ahogy nekem is. És amiken dolgozom, ahogy csak tudok.

Meg szeretnék nekik adni mindent, amit én nem kaptam meg. Nem pénzbeli dolgokat. (Vagy nem csak pénzbeli dolgokat, mert abban sincs semmi rossz.) Azt szeretném, ha tudnák, hogy én mindig itt leszek nekik. Hogy számíthatnak rám bármi történjen. Azt remélem, hogy meg fogják velem mindig osztani az örömüket, és a bánatukat egyaránt. Hogy tudják, ők nekem a legfontosabbak a világon. Az ő boldogságuk az, amiért bármit hajlandó vagyok megtenni. Ez sokszor nyilván azzal jár, hogy kilépek a komfortzónámból, és megteszek olyan dolgokat, amikre álmomban sem gondoltam. De értük megéri.

Ezért mondom el nekik egy nap ahányszor csak eszembe jut, hogy nagyon szeretem őket. Ezért kapnak annyi ölelést, és puszit, ami egy napba csak belefér. Ezért dicsérem őket, ha valamit jól csináltak, és biztatom őket, ha valami éppen nem sikerült.

És ezért köszönöm meg minden nap végén, hogy vannak. Mert nélkülük nem tanultam volna meg sohasem, hogy mégis mi a szeretet.

 

Tetszett? Lájkold!