A nap, mikor megszülettél

Vasárnap volt. Megint. Sokszor beszélgettünk róla, hogy jó lenne egy szép vasárnapi napon találkozni. Mikor nyugi van, és csend, és süt a nap.

Annyit kértem, hogy egy esküvőt még várjunk meg egyben, aztán már jöhetsz bármikor. Nem gondoltam, hogy ennyire szófogadó leszel.

Már egy ideje éreztem, hogy nem feltétlenül érzed jól magad odabent, de próbáltalak nyugtatni, hogy még picit bírd, mert erősödnek kell. Szombaton aztán már bekészítettük a motyót az esküvőre menet, mert volt egy megérzésem. De bírtad. Hősiesen.

Vasárnap aztán tovább folydogált a magzatvíz. Na nem úgy, mint a filmekben, hogy egyszer csak bumm, és mindenki tudja, hogy eljött az idő, hanem csak szolidan. Az elején még átlátszó volt, aztán már barna.

Tudtam, hogy ez már nem játék, muszáj elindulni a kórházba. Próbáltam nyugodt maradni, ami talán sikerült, mert apukádon inkább az izgatottság jelei mutatkoztak, nem pedig a riadalomé.

Szép vasárnapi nap volt. Nem is vártam, hogy a “fogadott” orvosunk bejöjjön, de szerencsére a szülésznőnkben nem csalódtam, ő jött.

Míg úton volt, megvizsgáltak. Az ügyeletes orvos a szokásos hidegséggel nyitott, hiszen neki nem fizettünk semmit, nem ismert, nem kell a jópofizás, legyünk gyorsan túl rajta, én ne szóljak egy szót sem. Ekkor a magzatvíz már zöld volt, amire ők is azt mondták, hogy nem jó előjel.

A vizsgálat fájt. Nagyon. Nem tájékoztattak előtte, nem készítettek fel semmire. Kénytelen voltam szót emelni a kettőnk érdekében. Mondtam, hogy sokkal gördülékenyebb lenne az együttműködés, ha tudnám, hogy mit és miért csinálnak. A doktor úr megállt, meghökkent. Gondolom nincs hozzászokva, hogy a kismamák szólnak, ha valami nem jó. Elmondta, hogy mit csinál, és miért csinálja.

Utána még volt pár kérdésem. Nem készültem erre fel. Azt hittem simán megy majd minden, ahogy először. Azt hittem már van rutinom, pikk-pakk megleszünk. Közben elhangzott a rettegett szó:

császár.

De engedték, hogy megpróbáljuk természetesen. Ketten, együtt. Mert én számítottam Rád, és biztosítottalak, hogy Te pedig számíthatsz rám.

Nem voltak fájások. Néha egy-kettő elvétve, de semmi komolyabb. Kaptam hashajtót, szerencsére nem beöntést, örültem, hogy haladunk a korral. És jött az oxitocin. Nem akartam, de tudtam, hogy nincs más választásunk.

Apukád hősként állt mellettünk, és mindent megtett, hogy megkönnyítse azt a pár órát. A szülésznőnk profi volt most is. Engedte, hogy felálljak. Közben végig beszéltem hozzád, és nyugtattalak, hogy nem lesz semmi baj. Szépen lassan elindultál. Az orvos szinte nem is hitte el. Én tudtam, hogy ügyes vagy, és megoldjuk együtt.

Emlékszem a fájdalomra. Emlékszem, hogy azt hittem sosem lesz vége. Emlékszem, hogy semmi más nem érdekelt, csak végre a karomban tarthassalak, és tudjam, hogy minden rendben Veled. Emlékszem, hogy apukád segített lélegezni, hogy végig beszélt hozzám, és bátorított.

Végül sikerült. Felsírtál. Megkaptalak, és bár apró voltál, de tudtam, hogy erős vagy, és minden rendben lesz.

Ennek már két éve. Erős vagy, és gyönyörű. Nekem a legszebb, a tesóddal együtt.

Köszönöm, hogy minket választottál!

Boldog születésnapot!

Köszönöm, ha megosztod 🙂

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük