Szoptatásom kálváriája

Szoptatni mindenki tud!

Hangzik el sokszor szakértők szájából. Valószínűleg a nők nagy százalékára ez igaz is. Csak épp arról feledkeznek el legtöbbször, hogy arról beszéljenek, hogy ezt vajon milyen áldozatok árán lehet elérni.

Mert igen, vannak olyan nők, akiknél ez magától értetődően működik már az első perctől, vannak akik megküzdenek érte keményen, és vannak akik bizony feladják valahol, mert nem kapnak megfelelő segítséget, sem szakmait, sem a család oldaláról.

Üres frázisok helyett inkább ezekről a dolgokról kellene beszélni, és megadni a megfelelő támogatást az újdonsült anyukának.

Én megküzdöttem érte. És nem azért írom ezt most le, hogy magamat fényezzem, hanem hátha mankót nyújthatok ezzel.

Rettegtem a szoptatástól már a terhességem előtt is. Egyszerűen teljesen idegen volt tőlem, el sem tudtam képzelni, hogy megtegyem. Mikor V már a pocakomban volt egyenesen rémálmaim voltak. Igazi rémálmok, többször. Szabályosan rosszul voltam még a gondolattól is. Biztos voltam benne, hogy tápszerrel fogom táplálni.

Aztán a szülés után a mellemre rakták, és valahogy már csak az ösztönök maradtak. Csak az érdekelt, hogy életben tartsam. Az első egészen jól ment, bár V nem volt túlságosan segítőkész. Aztán az osztályon akárhogy is próbálkoztam, nem sikerült. Persze V üvöltött. A nővérek csak bejöttek, és igyekeztek a befelé forduló mellbimbóm a baba szájába gyömöszölni. Szó szerint gyömöszölték. Nem mondtak semmit, csak csúnyán néztek. Néha sikerült, akkor volt egy kis nyugi. Aztán kezdődött minden elölről. V üvöltött, már én is sírtam. Majd az egyik nővér “megsajnált” ( szerintem csak megunta az éjszakai sírást), és adott neki cukros vizet. Egy másik nővér már azzal a szöveggel jött be a szobába, hogy “hallom nem megy a szoptatás”. Sok önbizalmat ez a mondat sem adott.

Valamelyik nap jött egy tanácsadó. Egy egész konzílium volt az ágyamnál. Én hálóingben, csupasz mellekkel néztem a körém gyűlt csapatot, és igazán megalázónak éreztem a helyzetet. Elláttak mindenféle jó tanáccsal, mint használjam a bimbóvédőt ( nem kellett volna ), a szoptatós párnát (nem kellett volna), és egy másfajta pózt (nem kellett volna).

Itthon sem ment túlságosan könnyen, az első éjszaka után fél órát bőgtem a fürdőben.

Szerencsére a családom sokat segített, és támogatott, a gyerekorvos pedig nem volt hajlandó tápszert felírni, mert biztos volt benne, hogy menni fog. Tényleg elindult rendesen a tejem az első itthon töltött nap után, de a pózzal még mindig rengeteget szenvedtem. A bal mellbimbóm nem csak kisebesedett, hanem el is deformálódott. Valószínűleg a bimbóvédő miatt volt, gyorsan el is hagytam. Fél évig összeszorított fogakkal, és könnyekkel szoptattam. Fejni nem tudtam, nem ment. Volt, hogy vérzett a seb, akkor felhívtam egy tanácsadót, aki megnyugtatott, hogy nincs gond, folytassam.

Azt hiszem akkor már csak azért csináltam, hogy elérjem a kitűzött célomat, és 6 hónapig kizárólagos szoptatással tápláljam a kisfiam.

6 hónap után könnyebb lett. Elhagytam a szoptatós párnát, és V is sokat ügyesedett.

Végül másfél évig szoptattam, és egy percet sem bánok, csak azt, hogy a nehézségeket bőven megspórolhattam volna, ha az elavult eszmék helyett valódi segítséget kapok…

Tetszett? Lájkold!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük