Felnőttként barátkozni

Annyira irigylem a gyerekeket, mert nekik olyan könnyen megy!

Főleg a kicsinek, aki tök lazán odasétál bárkihez.

Na nekem ez jóval bonyolultabb. Arról már írtam itt, hogy milyen nehézségek adódnak introvertáltként a gyereknevelésben, de ha esetleg többre vágyom, mint egy béna felszínes csevej, akkor még inkább ki kell lépnem a komfortzónámból.

Az mindenkinek egyértelmű lesz egy idő után, hogy ha megszületik az első kisbabája a barátok / ismerősök szépen lassan elkopnak. Nem azért, mert bunkók, hanem egyszerűen annyira megváltozik az életvitelünk, hogy nehézkes lesz bármiféle programot összeegyeztetni, és perifériára is kerülünk, hiszen már nem leszünk benne a délutáni kávés bandázásokban a munkahelyen.

És ha tetszik, ha nem azt is el kell fogadnunk, hogy a témáink is bekorlátozódnak valamilyen szinten. Ezeket pedig nem is rossz megosztani más anyukákkal, akikkel hasonló elveket vallunk. (Ez egyébként fontos, ha nem akarunk forgó szempárokat miközben csokis kekszet kínálgatunk a gyerekeknek a játszótéren a teljesen biogazdálkodásból származó szárított/aszalt gyümölcs helyett.)

Szóval a helyzet nálunk a következő. Adott egy játszótér itt a környéken, ami nincs zsúfolásig tele, a fiúk jól elvannak. Egyik nap találkozunk egy szimpatikus anya-lánya párossal. A gyerekek gyakorlatilag rögtön összebratyiznak, mi is szóba elegyedünk. Kiderül, hogy nem is lakunk messze egymástól. Kedvesnek tűnnek.

Volt már olyan, hogy udvariasságból beszélgettem anyukákkal, de valahogy van ilyenkor egy érzés, hogy ti biztos sosem lesztek kebelbarátnők. Ilyenkor általában az van, hogy ők kérdeznek, én meg mosolyogva válaszolok, de vissza nem szoktam kérdezni, mert egyszerűen nem érdekel, hogy ők hogy élnek, miket csinálnak stb. Valahogy nincs meg az összhang.

Na itt úgy voltam vele, hogy az életük hasonló a miénkhez, hasonlóan gondolkodik a gyereknevelésről, valahogy a beszélgetés is gördülékenyebben ment, nem volt feszkó, ilyesmi.

Azóta a gyerekek annyira belejöttek a bandázásba, hogy ha éppen nincs valami más, fontos program, akkor ovi után irány a játszótér.

A telefonszámcserén már túl vagyunk, így tudunk beszélni, hogy ki mikor ér oda, vagy éppen ha más program van, akkor értesítjük a másikat, hogy nem megyünk.

És itt jön a neheze. Mert szerintem a játszótéren kívül is jól megértenénk egymást. Szerintem ő is benne lenne, hogy többet is találkozzunk, vagy más helyekre is elmenjünk gyerekekkel, vagy akár nélkülük.

Sokszor nem értettem a férfiakat, hogy némelyek miért kérnek randit olyan nehezen, de már teljesen átérzem a helyzetüket. Bár én simán elhívtam a férjemet is kávézni, mikor még csak ismerkedtünk, de ez valahogy annyira más. És nem is az elutasítás miatt. Hanem egyszerűen nem tudom hogyan csináljam.

Kérdezzek rá, hogy menjünk el egyszer moziba? Vagy igyunk már meg egy kávét valamikor a gyerekek nélkül? Túlgondolom? Túlstresszelem?

Nehéz dolog ez a barátkozás… Irigylem a gyerekeket…

 

Köszönöm, ha megosztod 🙂

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük