Vannak napok, amikor semmit sem csinálok

S E M M I T.

Mindannyiunknak ismerősek azok a mondatok, amik a csontig tudnak hatolni. Ilyen például az “egész nap otthon vagy, nem csinálsz semmit” is. Miközben mind tudjuk, hogy ez mekkora baromság! Egy Anya ha csak annyit csinál egész nap, hogy életben tartja a gyerekét már az VALAMI. Ki lehet ezen akadni, lehet rajta nevetni, meg okoskodni, hogy dehát ez a dolga, de ez akkor is teljesítmény. Főleg, ha az a cukker gyermek éppen fogzik, vagy front van, vagy mozgásfejlődik, vagy dackorszakba lépett, vagy egyszerűen csak szar napja van.

Szóval igen, vannak napok, amikor azon kívül, hogy életben tartom a gyerekeimet semmit nem vagyok hajlandó csinálni. Nem mosok, és nem mosogatok. Nem rakok rendet ( ami amúgy kitesz egy egész napot már önmagában is), nem főzök (még tejbegrízt sem), nem találok ki hiper-szuper programokat, nem vásárolok be. Mégcsak nem is írok.

 

Túlélek.

Mert fáradt vagyok. Mert álmos vagyok. Mert rohadtul elegem van az egészből.

Általában akkor jutok el erre a pontra, mikor összejönnek a dolgok. A férjem elutazik, jönnek a mínusz 10-ek, leesik fél méter hó, elkapunk valami rohadt nyavaját, a kölkök meg nem alszanak. A kicsi megint 10 percenként kel, és fogalmam sincs mi lehet a baja. Mivel napközben is ébred, akkor sem tudok pihenni. És nem is akarok. Nem véletlenül kínoznak embereket alvásmegvonással. Rettegek az elalvástól, mert nincs annál rosszabb, amikor rendszeresen kell felkelned éppen akkor, mikor elaludtál. Így marad a csokizabálás, és a rinyálás a kilók miatt.

Meg a lelkiismeret furdalás. Mert milyenanyaazilyen…

Nekünk nem szabad panaszkodni, hiszen a legszebb munka a miénk. Nem szabad kiabálni a gyerekkel, nehogy lelkinyomorék legyen. Nem szabad rosszul érezni magunkat, mert minek szült az ilyen. Nem szabad fáradtnak lenni, hiszen egész nap itthon lehetünk, nem kell dolgoznunk.

Hát én ezt már leszarom!

Régebben iszonyú rosszul éreztem magam egy-egy ilyen után, mert azt gondoltam, hogy nem vagyok anyának való. Mára már elengedtem, és igyekszem ilyenkor arra koncentrálni, hogy legalább némi önfegyelmem maradjon a gyerekek érdekében. Így is úgy érzem sokszor, hogy már csak kiabálva tudok kommunikálni. Lassan már a boltban is úgy kérek, hogy “ADJA MÁR AZT A KENYERET, HÁT HÁNYSZOR KELL SZÓLNOM?”.

Tudom, hogy nem lesz mindig ilyen. Tudom, hogy másnak még sokkal rosszabb, mert mondjuk beteg a gyereke. Tudom, hogy a jó dolgokra kell koncentrálni. Tudom, hogy évek múlva már csak rossz emlékek lesznek ezek a napok.

De, ha nem beszélünk róla, ha elhallgatjuk, ha magunkba fojtjuk, akkor sem lesz jobb. Nem fog elmúlni. Csak rágcsál belülről, és lassan felemészt. Az anyaság nem mindig rózsaszín cukormáz. Igenis vannak szar napok. Kinek több, kinek kevesebb. Ettől senki nem lesz szaranya, hanem csak őszinte. Igazi.

Köszönöm, ha megosztod 🙂

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük