Kellett nekem két gyerek…

Azt mondják az okosok, hogy mindenki csak annyi gyereket vállaljon, amennyit elbír. Ez baromi jól hangzik, csak kérdem én, mégis honnan lehet tudni, hogy hány gyereket bírok el?

Amíg az embernek nincs, nagyon okos tud lenni. Én is az voltam. Tudtam mit fogok csinálni, mit nem fogok csinálni, és meg voltam győződve róla, hogy nekem aztán tünemény porontyom lesz, akinek az első szava a köszönöm, végigüli a 3 órás éttermi csevegésünket és engedélyt kér, ha mondani szeretne valamit.

Így is lett. Tünemény első gyerekemnek ugyan az Apa volt az első szava, 3 óra helyett 3 percet tud a fenekén ülni, és simán képes beleordítani a hivatali telefonbeszélgetésembe is, amit a legtöbbször amúgy nem bánok, mert sokat változtam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig pókerarccal nézem, ahogy szedi szét a szobáját például.

Nyilván az ember addig tökéletes szülő, amíg gyereke nem születik.

Viszont amíg egy gyereked van, ő kitölti az összes idődet. Én el sem tudtam képzelni milyen lehet több deddel zsonglőrködni. Mondjuk a családalapításnak úgy indultunk neki, hogy minimum két babát szeretnénk. Nem egyszerre, de közel egymáshoz, mert akkor tudnak majd együtt játszani, segíthetik egymást, én meg egyben letudom az itthon töltött időt. Ha-ha.

Ez nem is tűnt rossz tervnek, míg V átaludta az éjszakákat kb 2 és öt hónapos kora között. Igaz, hogy napközben relatíve sokat sírt, és gyakorlatilag nem tudtam letenni a kezemből, de legalább éjszaka kipihentem magam. Aztán elkezdett ébredni. Két éves koráig egy kezemen meg tudom számolni hány éjjelt aludt át. Általában 3-4 órákat volt fent. Nem játszott, nem hitte, hogy nappal van, szeretett volna ő is aludni, de valamiért nem ment. Aztán persze a 4. óra végén már együtt sírtunk.

Ebben az időszakban, ha valaki megkérdezte akarunk-e tesót a sztenderd válaszom az volt, hogy majd, ha V elkezd aludni, majd akkor.

Mégis ott motoszkált a fejemben, hogy mindenképpen szeretném, ha lenne testvére, és jó lenne, ha nem lenne túl nagy a körkülönbség. Plusz, tudtam, ha visszamegyek dolgozni, nem valószínű, hogy bevállalok még egy leállást.

Valahogy sikerült az időzítés, mert mire V elkezdett aludni úton is volt a kistesó.

Na, F születése után az első 3 hónap maga volt a pokol. Eleve alvás nélkül jöttem haza a kórházból, és hónapokig felváltva keltek. Én igyekeztem ketté szakadni, próbáltam kutatni a klónozás lehetőségét, az egy órás üvöltéseket viszonylag birka türelemmel viseltem.

Mégis sokszor tettem fel magamnak a kérdést: Kellett nekem két gyerek?

Nem voltam biztos benne, hogy alkalmas vagyok rá. Sokszor úgy éreztem elfogytam, nem megy ez nekem. Persze visszacsinálni nem lehet, úgyhogy igyekeztem túlélni. Ezt némileg nehezítette, hogy F emelt a téten, és ő ugyan nincs fent órákig éjszaka, viszont átlag óránként kel, napközben pedig kis matricaként feszít az ölemben. ( Ugyanitt babakocsi kihasználatlanság miatt eladó! )

Most, lassan másfél év után merem azt kijelenteni, hogy belejöttem. Már elfogadtam, hogy akkor is ugyanannyira szeretem mindkettőt, ha valamelyiknek várnia kell picit, pedig nem szeretne. Megadok nekik mindent, ami tőlem telik, de nem szorongok azon, hogy adhatnék-e többet. Bízom abban, hogy örülnek, hogy van testvérük, és sokat fognak tanulni egymástól.

Az utóbbi időben pedig eljutottunk oda, hogy már tudnak egymással játszani. ( Persze veszekedni is.) Olyankor csak nézem őket, vigyorgok, és remélem, hogy életük végéig ott lesznek egymásnak akkor is, ha mi már nem leszünk mellettük. Hogy meg tudják majd osztani az életüket szeretettel.

És mi a válaszom, ha megkérdezik, hogy nem akarunk-e egy kislányt? Íme:

Tetszett? Lájkold!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük