Pesti bunkóból vidéki paraszt

Csepelen nőttem fel egy panelban, annak minden előnyével és hátrányával. Én szerettem, bár amikor elkezdtem a gimit, nem sok időt töltöttem otthon. A belvárosba jártam iskolába, és edzeni is. Na, azt viszont imádtam. Nem zavart a tömegnyomor a békávén, vagy ha pótlóbuszok jártak, az éjszakai meg pont a ház előtt tett le. ( Na jó, a büdös embereket már akkor is kerültem…) A héven olvastam, tanultam, a négyeshatoson meg csak figyeltem az embereket.

Aztán, mikor a szüleim eladták a lakást, és kiköltöztek az agglomerációba, én beköltöztem a 11. kerületbe. Életem egyik legjobb időszaka volt. ( Rita, ha olvasod, bocs, hogy nem maradtam tovább! ) Minden közel volt. A munkahelyem, a belváros, a körút. Éjszakánként sokat jártuk a várost. Szerintem ez semmihez sem fogható. Nem féltem egyáltalán, és sohasem keveredtem semmi rosszba.

A pesti kontra vidéki megmondó háborút már akkor sem értettem. Se én, de még a környezetemben sem senki nem szólta le soha a vidékieket. Főleg, hogy Apukám szabolcsi révén az ország széléről került fel. ( Ami amúgy a világ közepe, csak mondom.) Mégis ott volt a levegőben.

Aztán úgy alakult, hogy az akkori pasimat katona lévén levezényelték vidékre. Ő poénból megkérdezte, hogy nem megyek-e vele, én meg poénból azt feleltem, hogy de igen. Éppenhogy huszonéves voltam, és egyáltalán nem is gondoltam végig, csak annyi járt a fejemben, hogy nem megyünk olyan messzire, meg nincs semmi, amihez ragaszkodnék. Így hát feladtam mindent, és leköltöztem vidékre. (Ami amúgy megyeszékhely, és egy órányi van Budapesttől.)

Akkor ért az első pofon, mikor munkát kellett keresnem. Ugyanis az akkori cég, ahol dolgoztam felajánlott egy helyet az ügyfélszolgálati irodájukban. Boldog voltam, hogy nem kell keresgélnem, ez az egy tartott volna vissza. Na most fiatal voltam, és iszonyú naív, így rá sem kérdeztem a fizetésre, gondoltam ugyanannyi lesz, mint amit akkor kaptam. Hát nem. Már pár napja ott dolgoztam, amikor el kellett mennem a munkaközvetítőhöz és akkor rakták elém az új munkaszerződést. Minimálbér volt rajta. Sírógörcsöt kaptam. Szó szerint. Szegény lányoknak szerintem az volt a legrosszabb napjuk a pozíciójukban. A barátomnak el kellett értem jönnie, mert annyira kiakadtam, hogy csak sírtam, és azt mondogattam, hogy én ezt nem írom alá. 

Onnantól kezdve munkanélküli lettem egy vadidegen városban, nulla baráttal és ismerőssel. Szerencsére már az internet korát éltük, úgyhogy szépen utána tudtam nézni mindennek. Elbattyogtam a munkanélküli központba bejelentkezni, és közben ezerrel kerestem az új munkahelyem. December lévén olyan sok esélyem nem volt, és mivel mellette iskolába jártam hétvégén, sok lehetőséget eleve ki kellett zárnom. Ráadásul ez 10 éve történ, amikor még a városban nem volt annyi munkalehetőség mint most, ennek ellenére gyakorlatilag az összes álláshirdetésre elküldtem az önéletrajzom. Asszisztenstől elkezdve a taxis diszpécserig tényleg mindenhova. De semmi. Ekkor elkezdtem böngészni az összes fellelhető véget, és küldtem nekik is önéletrajzot, akkor is, ha nem hirdettek állást. Így kerültem be egy multihoz, ahol el is töltöttem 6 évet mielőtt eljöttem volna gyerekeket szülni. Persze addigra a pasi ment, én meg maradtam, a férjem meg jött.

Rettentő izgalommal kezdtem ott, mikor az első héten kétszer is megkaptam, hogy a pestiek bizony bunkók… Persze, mikor kiderült, hogy honnan jöttem már nem volt ez annyira egyértelmű,de nekem nagyon rosszul esett. Azt vettem észre, hogy a vidéki emberekben sok frusztráció van valamiért. Pedig ez tényleg egy nagy város, mégis ha meghallják, hogy Budapest már sokan pufogtatják a jól ismert sztereotípiákat. Még a férjem is, pedig ennek ellenére elvett. ( Jó, mondjuk meggyőződése, hogy Csepel nem is igazán Budapest…)

Tény, hogy sok hátrány van itt is. Például a tömegközlekedés egy nagy szar, szórakozási lehetőség sincs annyi. Azon meg teljesen kiakadtam, hogy nem nagyon lehet kajához jutni éjjel. ( Ez azért már változott.) Iszonyúan idegesített a madárcsicsergés reggelente, és a ruhaboltok kínálata is szegényes. Étterem szinte nincs is olyan, ahol állandó minőséget nyújtanak, de még a gyorskajáldák közül is csak egy-kettő van, ami korrekt.

Viszont nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy családi házba születtek a gyerekek, ahol két kutya is elfér. Nem szívják a benzingőzt sem itthon, sem az oviban. Közel van a Balaton és a Velencei-tó is, és egyre több minőségi szórakozási lehetőségünk van. Csendes az utca és el merem őket engedni majd a játszótérre, ha elég nagyok lesznek.

Összességében jó döntésnek bizonyult, de azért feljárok néha nosztalgiázni 🙂

 

Köszönöm, ha megosztod 🙂

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük