Nekem senki ne mondja meg hogyan karácsonyozzak

Közeleg a Karácsony. Szerintem ezt már az is tudja aki egy másik bolygón él, mert már a csapból is ez folyik…

És a legjobb, hogy mindenki meg akarja mondani hogyan lesz remek. Csak éppen azt felejtjük el már megint, hogy nem vagyunk egyformák. Mert mi van, ha valaki attól boldog, hogy már szeptemberben megvesz mindent, és minden élére állítva várja az ünnepeket? Vagy éppen attól, hogy már lefoglalta a szállodát, és családostul ott pihennek? Vagy az is lehet, hogy valaki azt szereti, ha utolsó pillanatban lesz minden kész, mert mondjuk imádja az izgalmakat…

Én például nem szeretnék mindenkinek kézzel készített ajándékot adni. Már azzal is kimaxoltam ezt, hogy idén megcsináltam az adventi koszorút, meg a kopogtatót. ( Amiről a rohadt madarak leették a fele díszítést. ) Van, akinek ez a kikapcsolódás, de szerintem nem vagyok azzal kevesebb, ha nem bújom a Pinterestet és gyártom a gasztroajándékokat. Aki pedig hitelt vesz fel, hogy megvegye a hőn áhított tévéjét, vagy bármijét, had vegye. Nyilván el tudja dönteni, hogy képes-e fizetne, vagy nem. Az év többi szakaszában nem gáz, csak most? Kicsit megint túl van ez tolva, úgy érzem. ( Vagy csak már megint a kialvatlanság beszél belőlem. )

Nálunk például semmiképp nem nevezhető teljesen hagyományosnak a dolog. Nyilván mióta gyerekek vannak, azóta azért ünnepibb a sztori, mégiscsak nekik csoda ez még 🙂 De pár nappal Karácsony előtt elutazunk, és csak Szentestére jövünk haza. Így próbálom kihúzni magunkat az utolsó napok káoszából, amikor a városban már egymást tapossák az ideges, túlhajszolt emberek. Nekünk ez vált be. Lelazulunk, és bár gyerekkel sohasem pihen az ember, de azért úgy jövünk haza, hogy a mosoly valódi.

Mivel anyósomék itt laknak két utcával arrébb a főzés sem nyomja a vállam. ( Persze ez most tök jól hangzik, de azt azért tudjuk, hogy ennek a közelségnek nem mindig örülünk…) Még nagyon az elején próbálkoztam, de már elengedtem. Neki például az a fontos, hogy főzzön egy rakat kaját, amiből annyit eszünk, hogy ki kell gombolni a nadrágot. Így általában ott ebédelünk, vacsorára meg csak valami gyors halat szoktam. A többi nap meg családlátogatással telik, max kis sütisütés fér bele. 

Ugyanis amikor még a naggyal voltam terhes, teljesen rápörögtem a Karácsonyra. Mert hát család leszünk, legyen nyolc fogás, tiszta ház, díszek, minden biszbasz. Szenteste ott álltam a sütőnél nagy hassal, elefánt lábakkal, amik már olyan vizesek voltak, hogy ki lehetett volna csavarni őket, mint egy rongyot, és dolgoztam a négy fogáson, meg a sütin egyszerre. Persze a hús odaégett, a köret nem sikerült, én meg azt hittem megszülök úgy fájt már a hasam. Először összevesztem T-vel, aztán a vállán zokogtam fél órát, aki mutatva együttérzését mindent befalt, még a szénfekete húst is…

Na én ott fogadtam meg, hogy esik, ahogy puffan, ez is csak egy nap, nem ezen fog múlni. Nem mondom, hogy mindig tartom ezt a felfogást, de igyekszem. És sajnos olyan vagyok, hogy ha valaki azt mondja, nyugodjak le, csak még idegesebb leszek…

Úgyhogy mindenki csinálja úgy, ahogy neki tetszik. Vannak, akik szeretnek gondoskodni, vannak akik utálják a Karácsonyt, és vannak akik kicsit beleszakadnak. Ettől vagyunk sokfélék, de senki sem jobb, vagy rosszabb a másiknál 😉

Tetszett? Lájkold!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük